Csávók a dzsumbujból

A Dzsumbuj iszapjában is emberek élnek, nem „halmozottan hátrányos helyzetűek”. De ahhoz, hogy meglássuk őket, nem „rendezőként”, „szociológusként”, mégcsak nem is szociális gondozóként kell odamennünk, hanem kíváncsi emberként. Oláh Gábornak, a rendező-riporternek sikerül, leül egy lefosztott Zsiguli-roncsra, és beszédbe elegyedik egy kamaszcsapat tagjaival, egyiknél sincs ki a nyolc általános, de mindegyiknek ki van a négy kereke, okosak, barátságosak, boldogok, hogy együtt vannak (mikor is láttam utoljára magyar dokumentumfilmen boldog srácokat?). Éppenhogy nem Timur és csapata, és mégis, majdnem az. A húgok a sarkon strichelnek, a fívérek futtatják őket, ők már nem jutnak messzebb az utcasaroknál. De ezekben a vad gyerekekben, akik megtapsolják szipuzással szakító társukat, van jövő. Alighanem több, mint a bérből és fizetésből élők hősies beletörődésében. Meglehet a nyomor segít végül is mindannyiunknak megtalálni a megoldást, de legalábbis ráébreszteni, hogy valami nagyon nem működik. Az utcákat, aluljárókat, kapualjakat ellepő szegényhad olyan, mint a képernyővédő, amely akkor jelenik meg a számítógépen, amikor nem forog az agyunk, kihagyunk, elúszunk, nem dolgozunk. Magyarország, a magyar társadalom, tragikusan nincs kitalálva. Eszünk, megbocsáthatatlanul hosszú ideje, megállt. Monitorunkon keresztbe fekszik egy hajléktalan.

Részlet Schubert Gusztáv Az információs társadalom megduplázza a nincstelenséget, akinek nincs puvoárja, annak képe sincs című elemzéséből

Afrika közel van – Lilla naplójából, kritika

Nem is tudom, hol kezdhetném el... A rendezőnél, Oláh Gábornál talán, aki saját keserű és kilátástalan betegségéből is erőt merítve dolgozott egy óriási témán, s aki a megfelelő képi, hangi és háttértechnikát is képes volt összeállítani, hogy nekünk nézőknek valóban csak a történet és a mondanivaló lehessen a gondunk?

Oláh Gábor a film címében is kijelenti mindazt, ami első hallásra oly hihetetlennek tűnik: Afrika közel van. Valóban. Lillától, a vágások szabta kiegyensúlyozottságtól, az afrikai szereplők őszinte arcától, egy kontinens elfedett problémájának nyílt felszínre emelésétől, attól, hogy nincs felesleges mondat, játék, csak védtelen őszinteség.

Bevallom, nekem ez a film jóval többet adott, mint hogy közel hozta volna Afrika jelenlegi arcát. Példamutatóan erős magyar főszereplőnk, Schumicky Lilla vállalásai még többeknek adhatnak egyházakon, segélyszervezeteken felülkerekedett hitet és erőt mindahhoz, amit naponta, hetente, évente elterveznek és tesznek ebben a nagy világfaluban.

Abonyi Anita