A nő festékfoltos zongoraszéken ült. A szék segítette akadálytalan mozgásában, ha kellett, előre tudott hajolni a kép felé, vagy könnyen hátrafordulhatott, ha a polcról akart valamit kézbe venni, ahol kaparókések, szikék, csipeszek, pálcára tekert finom szálú anyagok, ecsetek hevertek. Megtisztítani egy képet a rárakódott szennytől, a füst kátrányától, amit öreg mécsesek termeltek, zsír cseppjeibe kapaszkodott, levegő hordta por rétegeitől, úgy, hogy csakis annyit vegyen el belőle, amennyit kell, nehogy meghamisítsa a művész elképzelését, és megfossza a művet az eredetiségtől. Ehhez nem elég a megfelelő eszköz megfelelő használata, az éppen elégséges mozdulat alkalmazása, kell hozzá belső igazodás, türelem és beleélés, nagyfokú érzelmi hajlékonyság, ezek hiányában a szakmai tudás csupán lélek nélkül támasztana fel egy haldokló festményt. A tájkép egy körülhatárolt részén éledeztek az eredeti színek, rézrozsdák, bársonyfeketék, göndörfehérek, élesedtek a pihenő tehenek és birkák, a sziklán ülő, botjára támaszkodó pásztor, a távolban magasodó vár és a vízesés kontúrjai. A templom kapujában, oldalán egy alázatos tartású kislánnyal, piros ruhás, fehér főkötős asszony lépett a homályban várakozó pap felé. A vaslapra festett olajképen a toronyóra hetet mutatott, a keret oldalán kinyúló kar valaha harangjáték beindítását szolgálta. Ezzel azonban nem foglalkozott, neki csak a festmény rendbehozatala volt a feladata. A kezében lévő szerszámot indulattal helyezte az asztalkára. A mozdulat úgy indult, ahogy bárkinél, aki hirtelen haragjában meg akar szabadulni a nála lévő tárgytól, csak az utolsó centiméternél fékezte le a gesztust, mintha sűrű közegbe érkezne a karja. Munkája során kordában kellett tartania mozdulatait, sokszor az utolsó pillanatban váltott irányt, ha egy apró festékpikkelyről kiderült, hogy már nem viselné el a tisztító ecset nyomását. A lány mögötte állt, egy bőrrel fedett spanyolfal dohos árnyékában. Hozzá beszélt, de nem nézett rá. Indulat fojtogatta, a hangja saját maga számára is idegenül szólt, döngicsélő felhangja mongol sámánok torokénekére hasonlított, hiába krákogott, köszörülte a torkát, egyre rosszabb lett. Mit nem értesz? Ahogy letettem a gyerekeket aludni, siettem hozzá, töltött csirkét vittem, pezsgőt bontottunk, hiszen tudod, a születésnapja volt, a zuhany alatt folyton kicsúszott a szappan a kezéből, nevettünk, csendes ügyelet volt, csak egyszer ugrasztották ki az ágyból. Hajnali ötkor lementünk a vizsgálóba, hogy felrakjon egy spirált. Nem sikerült, háromszor nekifutott. Látod, ezért nem szeretnek az orvosok közelállókat gyógyítani, mondta. Ha nagyon igyekszik az ember, akkor ügyetlenné válik. Fájt, véreztem, kivette, másikat tett fel, sokáig vacakolt. Utáltam, le akartam szállni a vizsgálóasztalról, nem engedte. Nem tudom, mi történt. Afrikában képes volt egyetlen zsilettpengével operálni, most meg minden mozdulata félresikerült. Miután végre felhelyezte, hívott egy taxit, és visszabújt az ágyba. Fél hat lehetett, amikor elindultam tőle, semmivel se kevesebb. Inkább hat. Kérdezd meg a taxist, ha nem hiszel nekem.

A lány egy antik kályhaellenző vadászjelenetére pillantott, szarvast marcangoló kutyákra. Nem tudta néven nevezni az anyagot, amelynek erős illata uralta a helyiséget. Hasonlított a benzinre, de annál olajosabb, enyhén bódító szag volt, felitatta a nő testillatát, a kölni és az izgalomtól felfakadó izzadság elegyét, amit akkor érzékelt, ha kissé közelebb hajolt. Kiskora óta viszolygott mindenféle tömény olajtól. Egyszer egy strandon nyakon öntötték napozóolajjal, a szemébe és a fülébe is ment, beleömlött a szájába, rosszul lett, botrány volt, belehányt a medencébe. Biztosan járt itt a férfi, gondolta, és nézegette a falnak támasztott képeket, a ritka tárgyakat. Kérdezhette a szakmai titkokat, az eredetvizsgálat trükkjeit, a hamisítványok árulkodó jegyeit. Talán szeretkeztek is, látott az egyik sarokban egy roggyant fotelt. De jellegzetes illatát régen felzabálta az undorító, olajos szag. A pézsmaillatot.

Én akkor érkeztem oda, amikor rátaláltak, hét óra előtt, mondta. Már kihűlt. Azért nem értem ezt az egészet. Feszes szájjal beszélt, nehezen lehetett érteni a motyogását. Alig tudta visszanyelni a könnyeit. Be sem kellett csuknia a szemét, hogy felidézze a képet, ahogy a takaró lecsúszott a férfi meztelen felsőtestéről, ahogy a mellén a göndör szálakat borzolta a huzat, a combján foltok sötétlettek, nemi szerve félrebillent, mint a szentképeken.

Hogyan hűlhetett ki egy óra alatt? Ezt mondd meg.

A restaurátor összehúzott szemmel nézett rá. Megérintetted? A lány felemelte az ujját, maga is úgy bámulta, mint valami koronatanút. Igen. Jéghideg volt. A restaurátor nem változtatott a szavain, ismerte a kihallgatások menetét, mindig ugyanazt kell mondani. Amikor kiléptem a szobából, semmi baja se volt, fogd fel. Semmi. Hat órakor még élt, mondta, és arra gondolt, mindjárt ráönti a festéket a lányra, akkor majd elhallgat.

Hétkor meg már réges-rég halott volt, tette hozzá most nyitott szájjal a lány, élesen szakadtak ki belőle a hangok, erős émelygéssel küszködött, aprókat lélegzett, nem akart öklendezni. A nő felemelte, majd lecsapta az asztalra a szikét. Hat órakor megcsókolt, a szája forró volt, a teste eleven, húzott vissza. Feltárta meztelenségét, büszkén himbálta. De már nem volt idő, el kellett rohannom. Haza akartam érni, mielőtt a fiúk felébrednek. A lány nyeldeste a könnyeit. Akkor sem értem, mondta. Magyarázd meg. Több óra kell, hogy egy test kihűljön, nem? A boncolásnál rájöttek volna, ha természetellenes dolog történt, válaszolt a restaurátor visszatalálva saját hangjához. Megállt a szíve. Túlhasználta.

A lány végighúzta a fogát előbb az alsó, majd a felső ajkán, hogy megteljen vérrel. Ezek? Ezek arra se figyeltek fel, hogy aludt nála valaki, pezsgősüvegre rá se basztak. Meg se nézték, mi volt az üvegben, mondta.

A restaurátor felállt, tett néhány lépést, a homályos sarokban megbúvó tükörben meglátta saját arcát, cserepes száját, duzzadt, vörhenyes szemhéját. A válla mögött feltűnt a lány kutató tekintete. A nyakán érezte gyorsuló lélegzését, látta tágra nyílt szemét. Mi jár a fejedben, fordította erőszakosan maga felé, marka ráfeszült a karjára, ujjai belemélyedtek a húsába. Közel hajolt. Párásan langyos lehelete egyáltalán nem volt visszataszító, hangjával ellentétben, inkább barátságos volt, mint ellenséges, mintha arra készülne, hogy szájon csókolja. Az ajkával, amellyel a férfit csókolta, gondolta a lány. Akárcsak egy pillanatra hárman fogódzkodnának egybe. Ahogy talán meg is tette volna a férfi, gyengéd mozdulattal lendítve őket egymáshoz, hogy a bőrük összeérjen, és közelről tanulmányozhassa lázas borzongásukat. Megszédült a közelségétől, mindkettőből szabadulni akart, a fájdalmas szorításból és az érthetetlen vonzásból. Nehezen szólalt meg. Felébredtél, észrevetted, hogy rosszul van, hogy haldoklik, megijedtél, nem mertél szólni senkinek, vágta a szemébe. Amikor még lehetett volna rajta segíteni. Még tartott pár pillanatig ez a majdnem ölelés, aztán a restaurátor kiengedte a szorításából a lányt, szétbomló munkaköpenye egy villanásnyi időre látni engedte zsemleszínű, fedetlen mellét. Eridj haza, nyugodj bele, vége. A lány megingott, ahogy váratlanul elvesztette a támasztékot. Mért hagyja, hogy labdázzanak vele? Mindig mindenki. Küldözgetik, mint valami futárt. Mondd meg apádnak, hogy szó sem lehet róla. Mondd meg anyádnak, hogy ezt nem tűröm. Cserbenhagytad, suttogta a lány.

A restaurátor elfordult. Tudod, miről ábrándozott mostanában? Akkora házban szeretett volna lakni, ahol az összes szerelme, felesége, gyereke elfér. Mindannyian egy nagy, barátságos kupacban, mondta mosolyogva. Mintha megértette volna, hogy mi is történt valójában a férfi és a lány között.

*

A férfi a zongoraszéken, ha kellett, előre tudott hajolni a kép felé, vagy könnyedén hátrafordulhatott, ahol ultraibolya lámpa, patikamérleg, permetezőkészülék, vattacsomók és ecsetek sorakoztak. Az állványon a fátylától félig-meddig megtisztított tájképen éledeztek az ecsetvonások, a pihenő tehenek, a sziklán ülő, botjára támaszkodó pásztor, a távolban magasodó vár és a vízesés. Kékesbe játszó mohazöld, sáfránypiros, földbarna. A pikkelyes templom kapujában, oldalán egy piros ruhás lánnyal, főkötős asszony lépett a sötétben várakozó pap felé. A restaurátor a kezében lévő szerszámot indulattal helyezte az asztalkára, az utolsó centiméternél lefékezte a gesztust. Az ébresztő ötre volt beállítva. Öt órára, mondta nyomatékkal. Szavait nagy önfegyelemmel folytatta. Fél hat lehetett, semmivel se kevesebb, amikor kiléptem a szobából. Inkább hat. Terpentin erős bűze uralta a helyiséget, felitatta felfakadó izzadságának szagát. Én akkor érkeztem oda, amikor rátaláltak, hét óra előtt. Már hideg volt. Azért nem értem az egészet, válaszolt a nő. A restaurátor mozdulatlanul figyelte néhány pillanatig. Amikor kiléptem a szobából, semmi baja se volt, ismételte. Hat órakor még élt. Hétkor meg már réges-rég halott volt, válaszolt a nő csípősen, és mélyet szippantott a bódító illatból. Tetszett neki a harsány szag, olajos párával bélelte ki a száját. A feketén csillogó fogaskerekekre, apja műhelyére emlékeztette, ahol annyi órát töltött gyerekkorában, amikor még együtt volt a család. A restaurátor felkapott egy ecsetet, ívet rajzolt vele a levegőbe. Ő még marasztalt. De már nem volt idő, el kellett rohannom, mondta. A nő gúnyosan mosolygott. Magyarázd meg nekem, én ehhez túl műveletlen vagyok. Hogy is van ez? Több óra kell ahhoz, hogy egy test kihűljön. Ha jól tudom. A férfi a nyakán érezte a nő gyorsuló lélegzését. Maga felé fordította, marka ráfeszült a karjára, ujjai belemélyedtek a húsába. Mi jár a fejedben? Közel hajolt. A nő elszédült a közelségétől. Vörös haját kendő fogta hátra, néhány elszabadult szál harsogott a homloka körül, szeme támadón kigyúlt. Megmondom. Szerintem egyértelmű. Felébredtél, észrevetted, hogy haldoklik, és nem mertél szólni. Leléptél, amikor még lehetett volna segíteni. Hagytad, hogy meghaljon, erre gondolok, ha éppen tudni akarod. Jobb esetben. Gondolhatnék cifrábbat is. Én is gondolhatnék, mondta a restaurátor. Folyton azt hajtogatta, hogy nem akar unatkozni. Bármibe belement, hogy izgalmasabb legyen az élete. Történjen valami, akármi, csak ne kelljen a langyos katyvaszban csücsülni. Te nem hallottad tőle? A nő kiszabadította magát a fájdalmas szorításból. Szédült, kóválygott a feje. És akkor? Hová akarsz kilyukadni? Mit tudom én, mit kavart, válaszolt a férfi. Ugyan már, ne gyere itt nekem dajkamesékkel, mondta a nő, kinyújtott karjára támaszkodva hajolt a padló felé, nem volt képes visszatartani öklendezését, a gyomrából fellökődő, maró nyálat kiengedte a foga közül. A férfi kíméletlenül figyelte. Terhes vagy. Nem. Az nem lehet. Spirál van bennem, mondta a nő bizonytalanul.

A restaurátor most értette meg, hogy mi is történt valójában a férfi és a nő között.

*

A vörös hajú pap festékfoltos kerekesszékben ült, ebből könnyedén előre tudott hajolni, vagy odébb gurulni a polchoz, ahol a fontosabb szerszámok, apró kaparókések, csipeszek, ecsetek hevertek. A képen már éledeztek az eredeti színek. A vaslapra fektetett holttest viaszsárgája, a vérző sebek élénkpirosa. A képen a templom kapujában sötét bőrű kisfiú állt, és mindkét kezével integetett. Mellette a földön fehér ruhás asszony térdelt, arcát a tenyerébe temetve. A restaurátor a kezében lévő ecsetet visszafogott haraggal helyezte az asztalkára. Indulatosan hátrált ki a festett világból, felháborodva pörgette magát szembe a fiúval. Munkájához kitartó türelemre, belső igazodásra volt szüksége, most mégis elvesztette az önuralmát. Öt órakor? Jól hallottam? A fiú fojtottan válaszolt. Fél hat lehetett, semmivel se kevesebb, amikor elindultam. Inkább hat. Nehezen szakította ki magát a fürkésző tekintet fogságából. Lesütötte a szemét. Amikor rátaláltam, már hideg volt, mondta a pap. Éppen hetet ütött a toronyóra. Hihető szerinted, amit mondasz? A fiú makacskodott. Amikor kiléptem a szobából, még semmi baja se volt. Esküszöm. Több óra kell ahhoz, hogy egy test kihűljön, mondta a pap élesen. Lehet, hogy már nem élt, amikor elhagytad a szobát. Azt akarom, hogy az igazat mondd. Úgy, mintha gyónnál. Addig innen nem mehetsz el. A fiú még mindig nem értette, mit kellene bevallania, semmit sem értett. Ő az eleven testre emlékezett csupán, a nagyon is eleven testre.

*

Hét órakor megszólalt a harang, a festő feltekintett, a fehér ruhás fiú akkor lépett ki a templom homályából, elszaladt a pihenő birkák és a sziklán ülő, botjára támaszkodó pásztor mellett. A pap a festő háta mögött állt. Mi ez? Ez a vár meg ez az ostoba vízesés? Ezek az otromba tehenek? – kérdezte ingerülten. A festő a nyakán érezte a pap gyorsuló lélegzését, a kezében lévő ecsetet visszafogott indulattal helyezte az asztalkára. Ez egy festmény, atyám. Erre igazán semmi szükség, mondta a pap, és kapargatta a friss festéket. Ez itt, meg ez. Azt fesse, amit kértem, ne többet, ne kevesebbet. Legyen benne áhítat. Isten házát festi, ne feledje. Kérem, igyekezzen. Főkötős asszony lépett elő a templom homályából. Sápadtan, ijedten integetett. A pap botladozva futott a templom felé. A festő egy üvegcséből szúrós, bódító szagú olajat öntött a képre, és egy ronggyal eltávolította a vízesést, aztán a várat és utoljára a pásztort is letörölte. Rövid tétovázás után, mosolynak beillő fintorral, a reverendás alakot is eltávolította a képről.

*

A férfi könnyen hátrafordulhatott, ha a polcról akart valamit kézbe venni, ahol kések, szikék, csipeszek, fúrók hevertek. A kezében lévő szikét visszafogott indulattal helyezte az asztalkára. A mozdulat úgy indult, ahogy bárkinél, aki hirtelen haragjában meg akar szabadulni a nála lévő tárgytól, de az utolsó pár centiméternél lefékezte a gesztust. Munkája során kordában kellett tartania mozdulatait, sokszor az utolsó pillanatban váltott irányt. Erős illat uralta a helyiséget, felitatta a kölni és az izgalomtól felfakadó izzadság elegyét. A nő rápillantott, aztán vissza, a márványasztalon heverő, mozdulatlan testre. Nem tudom elhinni, suttogta, ez képtelenség. Reggel hatkor még élt. Mi történhetett? Mi végzett vele ilyen hirtelen? A boncolás kideríti, válaszolt a férfi, és nem vette le a tekintetét a nőről.