2024 augusztusa végén egy reggel arra gondoltam, hány milliméteres lehettem anyukám méhében nyolcvanhat évvel korábban. Talán – mert eddig sohasem voltam 86 éves – többet jár a fejemben, hogy 14 év választ el a száztól. Emlékszem arra az időre, amikor egy negyvenéves ember a szememben aggnak tűnt, és a hatvan felettiekre úgy néztem, mint különös élőhalottakra. Mark Twaintől kérdezték, szerinte ki számít vénembernek, azt válaszolta, a mindenkori nálamnál tíz évvel öregebb. Kezdem sejteni, miről beszélt. Belülről kifelé ugyanolyannak tűnik a világ. Akkor más, ha tükörbe nézve megfordítom az irányt. Pislogok.

Egyszer valaki lábujjhegytől a fejem búbjáig végigverdesett a szempillájával. Különös, csiklandó érzés volt: figyelem, alapos törődés tette emlékezetessé. Lehet, hogy meg sem történt, mostanában eltűnnek belőlem emlékek, és a képzeletem szül helyettük újakat. Hogy is volt az, amikor én, mint a Nagy Levin babgulyást főztem egy bérelt villában, egyre csak gyűltek rá az emberek a városból, és két napig ettük? Eltűntek a barátok, megszűnt a nyilvános főzés, a bandázás, nincs nyálam, hogy bármit meg tudjak enni. Nemrég találkoztam egy régi barátommal, kiegyensúlyozott, boldog életet él, van két gyereke, munkája, remek humora, véleménye. Nem először ér a meglepetés, hogy valakivel 30 év szünet után úgy lehet folytatni egy beszélgetést, mintha tegnap szakítottuk volna félbe... a hullámhosszak annyi behatás után még mindig összecsengenek. Kitart ez még százig?

Az utolsó szavaimon töröm a fejem, mit mondjak azoknak, akik körülállják az ágyamat a végső sóhajomra várva. Körülállják? Hát nem tudom. Aki haza tud jönni, akinek jut rá ideje. Mindegy, elég lesz ha legalább egyvalaki megőrzi végső alkotásomat. Nem tudom hová tettem, ez elég rejtélyes, törhetik a fejüket, hogy mit. Vagy az, hogy ártatlan vagyok. Ami természetesen nem igaz, sok mindenben vétkeztem én is, de embert nem öltem, bár nyomtak a kezembe puskát 56-ban, köszöntem, visszaadtam, nekem csak a szavak fegyvere való. Hogy is van ez a parancsolatok dolog? Hogyan lett a Mózes tábláin lévő tizenhárom törvényből tíz? Az eredeti héber szövegben a legjobb az, amikor az Örökkévaló azt vallja magáról, hogy olyan féltékeny Isten ő, aki az apák vétkét a fiakon bünteti harmad- és negyedíziglen, de kegyelmet ad az őt imádóknak és azoknak, akik megtartják parancsait. Ez tetszik, ez olyan ismerős. Ezt meg kellett volna tartani. Mikor írták át a keresztények a maguk kedve szerint, rontva a szöveg szépségét?

Na, jó. Ez is lehetne az utolsó. Ennyi éppen belefér egy sóhajba.

Majdnem kiment a fejemből az önéletrajz, ezzel akartam kezdeni.

Oláh Gábor vagyok. Feltehetően Tapolcán születtem, Badacsonyhoz ott volt legközelebb alkalmas személyzet és felszerelés(?). Azért vagyok bizonytalan, mert a szüleim abban se egyeztek, hogy milyen névvel ruházzanak fel. A kórházban az anyám mondott egy nevet, az anyakönyvi hivatalban az apám egy másikat és a kettő bizony nem egyezett, csak arra emlékeztek, hogy a szőlővidékre való tekintettel borral végződjön. Ezért hivatalosan még ma is Tibor lennék és nem Gábor, ha nem hamisítom meg az anyakönyvi kivonatot idejében. Oláh Tibor, anyakönyvi hasonmásom örökéletű lesz. Gábor úgy hal meg, hogy meg sem született. Ez elég regényes, nem?

Hatodikos koromban a szomszéd kertben filmtekercset találtam, ami egy zöld fürdőköpenyes meztelen nő feltáró mozdulatának fázisait őrizte. Minden kockája kincset ért. Hogy került oda és miért pont ez a részlet, nem tudom, talán egy mozigépész vágta ki egy tekercsből – elég az hozzá, filmrendező lettem. Az írók bármennyire titkolják, alig várják, hogy művükből film szülessen, én meg tollal cseréltem fel a kamerát.

Bevallom, amikor az első könyvem megjelent, és egy ajándék pillanatban megláttam valakit a villamoson, kezében az Ígérettel, nagyobb boldogságot éreztem, mint az első játékfilmem ünnepélyes premierjén. Pedig a színpadon Ruttkai Évával, Major Tamással, Avar Istvánnal Mensáros Lászlóval, Márkus Lászlóval, Szilágyi Tiborral, Bárdy Györggyel, Bujtor Istvánnal, Koltai Lajossal, Almási Évával hajoltam meg büszkén, a pálya ígéretes elején. Hűtlenség? Nem, dehogy, rajongok a filmezésért, tudom és szeretem, de az igaz, hogy ez a másik múzsa kedvesebb hozzám.

Gyakran kérdezik tőlem, hogy melyik csillagjegyhez tartozom. Igyekeztem utánanézni. Abból indultam ki, hogy 1938. augusztus 19-én születtem, aztán kiderült, hogy ez az adat is bizonytalan, van olyan dokumentum, amely szerint egy nappal korábban jöttem világra. Mindegy én már megszoktam az egy híján húszat, ennél maradtam. A dátum alapján Oroszlán vagyok. De nem csak indiai horoszkóp létezik, tucatnál többet találtam. Azték Őz vagyok, kínai Tigris, arab Kard, indián Lazac, a kelták szerint Cédrusfa, más druida számítás szerint Mogyorófa. Az utóbbi alapeleme a kíváncsiság, ezért a kettő közül ezt választottam. A cédrus festőibb, de a kandi mogyorófa közelebb áll hozzám. Az inkák azt állítják, új kalandok után kutató Albatroszként szárnyalok. Egyiptomi évezredes számítások alapján Hórusz vagyok, az élők istene, a mindent látó, akinek szemét Ré helyezte a mennyboltra Napkorongnak. Csekélység. Hogy ez túl sok? Igazán nincs ezzel semmi bajom, sőt, éppen így kezdek a dologban hinni. Őz és tigris, albatrosz és kard, Hórusz, az élők istene, lazac és mogyorófa, ez a kollázs rokonszenves nekem.

Megerősítést nyert, hogy nagyvonalú, spórolós, higgadt, szélsőséges, elmélyült, kapkodó, magába zárkózó, nyílt, folyton a társaság középpontjába kerülő, visszahúzódó, hangoskodó, halk, alkalmazkodó, izgága, kötözködő és engedékeny vagyok, ami teljesen rendben van. El ne felejtsem, virág horoszkóp is van, én a Napraforgók közé tartozom, nyilván keresem magam az égbolton. Most tehát tigrisbőrbe bújt őz, szárnyaló albatrosz, embertestű sólyom, lazacszerű mogyorófa díszíti nem létező címeremet.